Ötödik fejezet

SZIASZTOK,

Ezúttal a megígértekhez híven hétfőn hoztuk nektek a fejezetet, és bár nem tudom, hogyan alakul a közeljövő, szeretném jövőhét ilyenkor feltenni nektek a következő részt is. Remélem tetszeni fog -- de bármi is legyen a véleményetek, ne legyetek restek megosztani velünk! A negatív kritikákat is szívesen fogadjuk;)

Lili&Fruzsi

ÖTÖDIK FEJEZET

Az izzadság és rágógumi szagú kocsiban, Árgus mögött ülve figyeltem a tájat. Először az erdőt, ahogy a fák között szlalomoztunk, majd az úton a szembejövő autókat, egészen addig, míg meg nem pillantottam a város körvonalait.

A szmogos, és büdös város, ami emberek milliót vonzotta nap, mint nap, út tornyosult fölénk, mint az első szörny, akivel farkas szemet kell néznünk.

Árgus lehúzódott az első buszmegállóhoz, mi pedig értve a szép és néma szóból, kiszálltunk a kocsiból. Néztük, ahogy besorol a forgalomba, majd az első adandó alkalommal megfordul, és a gázra taposva elhajt arra, amerről jöttünk, vissza egyenesen a Táborba.

- Valaki tudja, merre van a Manhattan Beach? – kérdezte Nick lelkesen összecsapva, majd megdörzsölgetve a tenyerét.

- Nem – sóhajtottam, majd kikerülve néhány idős nénit a buszmegálló táblájához léptem. – Viszont van egy busz, ami a Wall Streetig megy. Ami pedig Dél-Manhattan, ha jól tudom.

- Kezdetnek nem rossz – felelte Sebastian. – Mikor jön?

A háta mögé mutattam, az éppen a megállóhoz kanyarodó buszra.

- Most.

Cigaretta, izzadtság, irdatlan mennyiségű parfüm, rágógumi, szolárium utáni égett szag. Frissen nyírt fű, trágya, az öregek jellegzetes bűze. Az egyveleg undorító, de néhány foszló székkárpit, és eltört kapaszkodó segít elképzelni, hogyan néz ki egy hetvenes években forgalomba helyezett, new yorki busz.

Egy pocakos, kopaszodó férfi, egy szakállas, kalapos, bőrdzsekis fickó, és Sebastian mellkasa közé szorulva igyekeztem levegőhöz jutni. Kellemetlen volt, fülig vörösödve próbáltam kerülni a szintén feszengő fiú tekintetét. Nick úgy tűnt túl jól elszórakozott azon, ahogy az ablakon át a várost figyelte, és nem tűnt fel neki szorult helyzetünk.

Ahogy a busz egyre beljebb ért a városba, egyre többen szálltak le, tágult a hely, mi is széjjelebb tudtunk húzódni, és végre valahára normálisan kaptam levegőt is. Voltak szakaszok, ahol persze újból felzsúfolódott egy kisebb tömeg, de akkor már rajtuk volt a sor, hogy nyomorogjanak az ajtó körül.

Sebastian arcáról lerítt, hogy végtelenül zavarta már a gondolat is, hogy mellette álltam. Nick zavartalanul locsogott, a városról dumált, és arról, mi mindent el lehetne lopni, és sose derült volna ki, hogy ő volt az. Szinte ijesztő élvezettel beszélt más vagyonának eltulajdonításáról, de rá kellett ébrednem, hogy egyelőre egy szava sem komoly. Jobban érdekelte a küldetés, mint az, hogy random emberektől szerezzen magának minél jobb telefont.

Amikor a végállomásnál kiürült a busz, mi pedig megálltunk a tömeg közepén és tudatlanul kezdtünk körbepillantgatni, szükség volt egy tervre, hogy mégis hogyan jussunk el arra a partszakaszra, ahová küldve lettünk.

- Elnézést – léptem oda egy középkorú nőhöz, aki láthatóan nem sietett sehová. Morcosan pillantott rám, amitől először hátrahőköltem, de nem tágítottam. – Meg tudná mondani, merre van Manhattan Beach? – kérdeztem a lehető legudvariasabban, kedves mosollyal az arcomon, de a nő csak vakkantva tudott beszélni.

- Dél-Brooklyn – köpte oda, majd sietős léptekkel arrébb vonult, egészen néhány épülettel odébb, majd ott megállt, hogy ne zaklassuk többet. Ez is több volt, mint a semmi.

A fiúk kérdőn pillantottak rám, mikor visszaléptem hozzájuk.

- Dél-Brooklyn.

- Mi pedig Manhattanben vagyunk? – kérdezte Nick még egyszer, én pedig szótlanul bólintottam. – És hogy jutunk át egyikből a másikba? – fordult ezúttal Sebastian felé, tőle várva a csodát, aki kitárt karokkal felelt;

- Majd Miss Világjáró megmondja – nézett rám kihívó tekintettel.

- Most mi bajod? – nyögtem fel századszor, mióta elindultunk.

- Semmi, semmi… - lépett hátra egy lépést, és mint az orkán, ami vesz még egy utolsó lendületet, a következő pillanatban lecsapott; - Mégis hogy kerülsz te egyáltalán ide?! Alig pár hete kerültél a táborba, azt is merő véletlen egybeesésből, és máris küldetésre küldenek, holott Nick vagy én évek óta várunk egy ilyen lehetőségre!

Csendben, békés, de ideges mosollyal az arcomon hallgattam a visszafojtott dühkitörést, és a hangja csak azért nem volt hangosabb, mert a hétköznapi emberek nem járnak küldetésekre, és pláne nem várnak rájuk éveket.

A szemében az Alvilág tüze égett, olyan erővel, mintha a világot akarná felégetni, és a belőle áradó dühvel valószínűleg valóban fel is tudná.

- Befejezted? – kérdeztem, de még két vagy három percig ontotta a haragját, majd nagyot fújva meredt rám. Annyira összeszorította az állkapcsát, hogy a csont szinte átszakította a bőrét.

Nick a cipőjét tanulmányozva, nagyokat hallgatva álldogált mellettünk, szinte kérlelően nézett fel rám. A szemében az ártatlan szemlélődők visszahúzódó segélykérését láttam felbukkanni, mire mélyet sóhajtva elindultam, hogy szerezzek valahonnan jegyet, vagy fogjak egy taxit.

Egy valamivel aranyosabb, bár elég házsártos, szószátyár nagyi elárulta, hogy néhány sarokkal lejjebb van a buszpályaudvar, így arrafelé igyekeztem, és bár úgy tettem, mintha nem érdekelne, de az egyik fordulóban lopva hátralestem, és megkönnyebbülve jöttem rá, hogy a fiúk néhány méterrel lemaradva követtek. Sebastiannak szinte füstölt a feje mérgében, míg Nick minden erejével azon volt, hogy elterelve a gondolatait, jobb kedvre derítse.

- Bagolyköpet! – ordított utánam hirtelen az egyetlen ember, aki így nevezett.

- Ne merj még egyszer így szólítani, vagy a karkötőm feltérképezi a májadat – sziszegtem, mikor a jegypénztár épületének ajtajánál Sebastian végül utolért. Szinte láttam, ahogy a karkötőmre nézve összerakja, hogy az valójában egy kard, és nem a rezet akarom vele megetetni.

- Mégis mivel akarsz fizetni? – támadott le Sebastian, figyelmen kívül hagyva a fenyegetést. – Kötve hiszem, hogy az ógörög drachmákat elfogadnák – forgatta a szemét.

- Ennyire lehetetlen, hogy legyen nálam emberi pénz is, és nem a Monopolyból, még mielőtt kinyitnád a szádat – sziszegtem, majd egy nagy lendülettel megfordultam, és reméltem, hogy a hajam az arcába csapódott.

- Jó napot! – New Yorkhoz képest elég kevesen várakoztak, alig pár percen belül sorra kerültünk. – Három jegyet kérnék… A Manhattan Beach-re akarunk eljutni, de fogalmunk sincs, hogyan kellene.

- A Brooklyn Museum-ig elmehetnek vonattal, onnan pedig majd busszal mehetnek tovább, de arról nem tudok információkkal szolgálni – közölte normális, emberi hangon a nő. Illedelmes volt, de nem túl barátságos, egyszerű eladó. Az első megszólalás, amitől nem akarom kitépni a hajam, mióta a városba érkeztünk.

- Merre van a pályaudvar? – kérdezte Sebastian a hátam mögül. Én már most fáradt voltam ehhez az egész futkorászáshoz, és hirtelen azonnal vissza akartam menni a Táborba, és tovább edzeni Aktaiónnal, meg azzal a hatalmas Pokolkutyával, aki múltkor majdnem elharapta a lábam, és ezért annyira magába fordult, hogy egész este a nyakamban loholt, és kisinasként próbált bocsánatot kérni.

- Négy sarokkal lejjebb. Elég nagy, nem téveszthetik el – felelte, majd a következőt szólította. Sebastian olyan gyorsan rajtolt el tőlem, hogy szinte éreztem a cipője nyomán az égett gumi szagát.

Szemem forgatva csapódtam oda Nickhez, aki ezúttal engem bombázott megszállottan a vicceivel.

 - Tudod, Aktaión egyszer úgy kupán csapta, hogy Sebastian megfejelt egy padot, és púp nőtt a fejére, ami csak egy hét alatt lohadt le – nevetett, és az előbbiek után ez teljesen kiütött, könnyek folytak az arcomon a nevetéstől.

Már csak pár méterre voltunk a pályaudvartól. Monumentális méreteivel az épület bőven az egyébként széles, de zsúfolt utca népe fölé magasodott, odabentről a hangosbemondó női bemondójának monoton, robotszerű hangja foszlányokban kihallatszódott az utcára. Az épület körül többen mozgolódtak, mint a tér más részein; a téren a szökőkút, és az Abraham Lincoln szobra alatti padoknál diákok és huszonévesek várakoztak, csoportosultak, míg a pályaudvar körül utasokat várók, és váró utasok lézengtek.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Nick az épület előtt ácsorogva, mikor arra vártunk, hogy egy nagyobb csoport szétszéledjen, és utat engedjenek a lépcsőn -, de én most bemegyek oda vécére – mutatott egy kávézóra a pályaudvar oldalában, azzal elindult.

- Itt megvárunk – szólt utána Sebastian. Ledobtuk a hátizsákjainkat a lépcső aljára, és a korlátnak támaszkodva álldogáltunk némán, eszünk ágában sem volt egymáshoz szólni.

Alig pár perc múlva Nick szélsebesen robogott ki a kávézóból, kezében valami csillogó csomagolású tárgyat tartott, és úgy futott mintha az életéért futott volna. Sebastiannal kérdőn, és ütközetre készülve eszméltünk fel, szemmel a veszélyt keresve; de csak egy, Nick után rohanó, körülbelül ötven év körüli, kopaszodó fickót, és annak a határtalanul mérges képét láttam.

Azonnal vállra kaptuk a táskánkat, és egy gyors, beszédes pillantást váltva megvártuk, míg Nick odaér hozzánk.

- Mi történt? – kérdeztem sürgetően.

- Csak fuss – közölte, majd hátranézve tovább rohant. Újra Sebastianra emeltem a tekintetem; legalább annyira értetlen volt, mint én, és riadókészültségben állt. Elnézett a fejem fölött, és elkerekedett a szeme. Mindenféle utálat nélkül ragadta meg a csuklóm és maga után vonszolva kezdett rohanni Nick után. Az emberek egyáltalán nem bámultak, New Yorkban valószínűleg semmit nem bámulnak meg, maximum a pucéran flangáló topmodelleket.

A szívverésem felgyorsult, kapkodni kezdtem a levegőt, de jól bírtam a futást, az elmúlt néhány hétben rengeteget edzettem. A bajom leginkább a hátamon ugráló táska volt, és a rengeteg ember, akiket kerülgetni kellett.

Hirtelen Nick szabálytalanul, de meglepően jól futó alakja eltűnt a szemem elől. Sebastiant követve beugrottam egy sikátorba, ahol pár méterrel beljebb, egy hatalmas, bűzlő konténer mögött egy csinos, huszonéves lány mosolygott negédesen a levegőt is alig kapó fiúra. A térdére támaszkodva kapkodott levegőért, szemével megállás nélkül az utcát lesve.

A lány ránk nézett. Alakja tökéletes, vékony, de nem túl sovány, inkább egyszerűen természetes. Sötét bőre volt, hosszú barna hajjal, ami lágyan omlott fedetlen vállaira. Tágra nyílt, kedves barna szemei kíváncsian csillogtak, csinos arcán lágy mosoly játszott. Egy szűk, fehér szoknyát viselt, bő, de nőies, mostanában olyan nagyon divatos ujjatlan felsővel, karjait fémesen csilingelő karkötőkkel aggatta tele.

- Te meg ki vagy? – tudakolta Sebastian lihegve.

- Kleio – felelte, és a hangja olyan bársonyosan szólt, mintha angyalok szólaltak volna meg. – Az embereknek általában egyszerűen Cleot mondok – kacsintott ránk.

- Már… mármint a történetírás múzsája-Kleio? – kérdeztem vissza, a válasz pedig egy elnevetett bólintás volt. Utólag ráeszméltem, mennyire oktalan kérdés volt. Hány ezer Kleio rohangálhat New York utcáin? Valószínűleg csak ő.

- És mégis mi a fészkes mennydörgős francért rántottál be ide? – kérdezte Nick hirtelen felegyenesedve, majd nagyokat pislogott, ahogy megszédült.

- Messziről kiszúrom a héroszokat – felelte. – Úgy tűnt bajban vagytok, szóval segítettem. Szívesen – jegyezte meg, mire elmormoltunk egy-egy köszönömöt. – Egyébként is rég találkoztam hősökkel. Mit csináltok errefelé? Nem a Táborban volna a helyetek?

- Elküldtek, hogy megkeressük Hesztiát – böktem ki hirtelen, de Sebastian könyöke olyan erővel fúródott az oldalamba, hogy fájdalmamban felnyögve kétrét görnyedtem. Mérgesen nézett le rám, mintha egy államtitkot árultam volna el.

- Ugyan, hagyd csak! – intette le Kleio. – Sejtettem, hogy ti lesztek azok. Az utóbbi időben nem sok küldetés akadt, jól mondom? – kacarászott, de egyikünk sem felelt. Igazából hirtelen Sebastian sem volt olyan ellenséges – az elszólásom követő néhány másodpercen kívül -. Mintha veszélyt érzett volna, és inkább támaszkodott a csapatmunkára, minthogy a büszkeségét védje, amiért a nyakába ugrottam az erdőben.

- Apádra ütöttél – fordult Kleio hirtelen Nickhez. – Azonnal tudtam, amint megláttalak. Ugyanazok a szemek, az a komisz vigyor – kacarászott. – Nagyon jókat derültünk régen. – A semmibe fókuszálva elrévedt, nosztalgiázva sóhajtott egy nagyot, majd miután Nick a feje fölött vágott egy értetlen grimaszt újra ránk nézett. – Ha már itt tartunk, te is olyan vagy, mint apád, bár neked inkább a temperamentumod – nézett Sebastianra, visszautalva a bökdösődésre.

Amikor rám nézett, nem mondott semmit, csupán egy érdekes, behatárolhatatlan, amolyan akkor-sem-mondok-semmit-ha-belegebedek-is mosoly után meghívott minket a hoteljükbe.

- Itt van egy köpésre, az utca végén – magyarázta, miközben elindult kifelé a sikátorból. Csak ekkor tűnt fel, hogy a nap már lebukott New York égbetörő épületei mögé, az árnyékok megnyúltak, a felhőtlen égbolt narancssárgába ívelt nyugaton. – Nagyon rég járt már nálunk félisten, a lányok ki fognak ugrani a bőrükből – nevetgélt, és szinte szökdécselve haladt előttünk.

- Köszönjük, de most nekünk mennünk kell – szólalt meg Sebastian, meglepő udvariassággal, majd megragadva Nick grabancát a pályaudvar felé fordította a fiút. Kleio megmakacsolva magát lebiggyesztette az alsó ajkát, és betáncolt elénk.

- Ugyan! Csak egy éjszaka! Jobban fog esni a túra, ha kipihenitek magatokat, és egyébként is, későre jár már. Ne most szálljatok vonatra. Sőt, ha szeretnétek, segítek eljutni oda, ahova tartotok, de előbb nálunk kell aludnotok egyet. Kérlek! – könyörgött, nagyra meresztett bociszemei pedig nem véletlenül működtek. Kleio egyszerre volt csinos és megnyerő; nem az az idegesítően tökéletes fajta szépség volt, hanem az a fajta, akiért a legtöbb srác tűzbe tette volna a kezét.

A segítség szó hallatára Sebastian szeme felcsillant, vetett rám egy gyors pillantást, majd ravasz vigyorral az arcán bólintott, és miután ez hivatalosan az ő küldetése volt, ő hozta a döntéseket.

Legalábbis ezt szerette volna hinni, mi pedig meghagytuk ebben a tévképzetben.

Kleio egy nemes mozdulattal belekarolt Nickbe, és folyamatos csacsogásától kísérve elindultunk a nyugvó nap irányába, le az utcán. Sebastiannal némán battyogtunk egymás mellett, kerültünk a másik tekintetét.

- Jaj, de buta vagyok! A neveteket nem is kérdeztem!

- Nick, Aletha, Sebastian – mutatott körbe gyorsan Sebastian, a hangjából még mindig némi aggodalom hallatszott, de Kleio nem vett róla tudomást, Nick azonban kérdő tekintettel nézett barátjára. Úgy tűnt, valami néma kommunikációval társalogtak.

A hotel valahogy ötvözte a lerobbant, bronxi stílust, amit ismertem abból az időből, amikor eltöltöttem egy nyarat a városban, és a huszas évek jellegzetes báját; éppen elég vakolat omlott le ahhoz, hogy szinte féljek bemenni, ugyanakkor valahogy hívogató és érdekes volt. Mintha visszasétáltam volna a Nagy Gatsby korába, a féktelen, csillogó-villogó partikba, Hemingway végtelen alkoholizmusába a nagy szesztilalom idején.

Odabent hasonló látvány fogadott. Egykor fényes, immár kikopott fa csigalépcső tekergett az emelet felé, a pepita járólapok elhasználódtak, és a falak megfakultak, de a csillár gyönyörűen árasztotta magából a fényt, mintha tegnap szerelték volna fel, a vörös szőnyeg pedig szintén újnak látszott – vagy legalább újabbnak, mint a hotel többi részén.

A forgóajtó után az épületbe lépve, megálltam a lépcsővel szemben. A balomon egy recepciós pult állt, mögötte egy unatkozó dolgozóval, aki épp csak felnézett, de aztán meglátta Kleiot, és érdektelennek talált minket. A háta mögött, apró rekeszekben a kulcsok sorakoztak, mindegyik hatalmas kulcstartóval ellátva. A pultja külső felére felírták azt, amit a kinti, eltünedező feliratból már nem tudtam kisilabizálni: Pieria Hotel.

A recepció mellett, egy tágas ajtó mögött egy széles, hangulatos, az épülethez illő éttermet láttam, a lépcső oldalában néhány ajtó szorongott, míg a jobb oldalamon egy nagyobb váróterem – amit kanapékkal, és dohányzóasztallal, valamint néhány virággal és magazinokkal tettek szebbé – mögött az irodákat véltem felfedezni.

- Szép, nem? – büszkélkedett Kleio kitárt karokkal. – Erre az éjszakára a vendégeim lesztek, rendben? – Azzal otthagyott minket, nem törődve a válaszunkkal.

- Nekem valami nem stimmel ezzel a hellyel – szólalt meg Sebastian halkan. Egészen közel állt hozzám, a válla az enyémhez ért, a hangja halk volt, óvatoskodó. A meleg lélegzete a nyakamat csiklandozta, mire megborzongtam.

- A múzsák sosem voltak a héroszok ellen, sőt – feleltem. Az agyam lázasan pörgött, mert valahol, mélyen legbelül bennem is dübörgött a balsejtelem. Az ösztöneim súgtak valamit, de fogalmam sem volt, mi lehet az. Mintha egy üveg mögül tátogtak volna, de nem tudtam leolvasni, mit akartak mondani.

- Itt is vagyok! – jelent meg Kleio ismét mellettünk, majd a kezembe nyomott egy kulcsot. – A tiéd a háromszáznégyes, a fiúké a háromszáztizenötös. Egy emelet két vége. Gondolom, Kheirón sem engedi nektek, hogy egy szobában aludjatok – nézett ránk úgy, mintha most sütötte volna el a pajzán poénok legpajzánabbikát.

- Kizárt dolog! – A fiúk egyszerre csattantak fel, és mintha előre megbeszélték volna, egy gyors mozdulattal egymás mellé pattantak. Mindketten kihúzták magukat, kicsit mintha a mellkasukat ki is emelték volna, kezüket maguk mellé engedték, én pedig hamar felismertem, hogy ez amolyan „másokat védő” pozíció volt mindkettejüknél – habár Nicket képtelen voltam komolyan venni, aranyos volt tőle. Azonnal megértettem, hogy a külön szoba gondolatától ugrottak így meg. Küldetésre jöttünk, egymásra voltunk utalva, így még természetes, hogy egy szobában kellett töltenünk az éjszakákat. Csak úgy volt biztonságos. Habár nekem első hallásra az egy emelet is bőven megtette, hamar ráeszméltem, hogy a fiúknak igazuk van. Nick viszont a háta mögé szorított, így én kiestem a beszélgetésből. Valahogy éreztem, hogy nem engedne ki maga mögül.

- Micsoda? – Kleio meglepett, nagy, barna szemekkel nézett rájuk.

- Aletha velünk alszik – közölte Sebastian határozottan. – És erről nem vitatkozom – tette hozzá, amint Kleio szólásra nyitotta a száját.

- Én viszont igen – hangzott egy új hang valahonnan a hátunk mögül. Megfordulva, a lépcső tetején egy magas, darázsderekú, teltkarcsú nőt pillantottam meg, hosszú, göndör barna haja volt. Idősebb testet öltött, mint Kleio, a negyvenes éveiben járhatott, de ugyanúgy megvolt a maga mediterrán beütése. Barnás bőr, csokoládészín szemek. Fehér ruhát viselt, ami a mai modern világ kissé görögös beütését képviselve lágyan lengett teste körül, és egyszerre volt utcaian csinos, és estélyien elegáns. A karján bronzosan csillogó fémkarkötőket viselt, egészen a könyökéig.

- Uránia – köszöntötte Kleio kedvesen. – Srácok, ő itt Uránia. Mai szóval a hotelünk igazgatója.

Azonnal tudtam, hogy vesztes csatába fogtunk.

- Együtt indultunk küldetésre, egy szobában alszunk – közölte Sebastian, és bár nagyon próbálta magára erőltetni a látszatot, hogy nem rettent meg a határozott külsejű, kissé rémisztő múzsától, a szemében láttam a félelem halvány szikráját.