Hatodik fejezet

SZIASZTOK,

Igen-igen, jól látjátok, fejezet érkezett az Alethára, méghozzá időben, csúszások és bocsánatkérések nélkül. És az előzőekért kárpótlásul, még hosszabb is, mint szokott lenni! Azt azért elárulom nektek, hogy ez inkább amolyan feledik fejezet, és valami olyasminek kéne lennie a címének, hogy HATODIK FEJEZET - PART 1. De én igazság szerint nem hiszek az ilyenekben, mert ha már két részben van, akkor az már két külön fejezet, ami ugyanúgy megérdemli a maga külön-külön sorszámát, hisz mindegyik összefügg mindegyikkel, ez a kettő miért lenne különb?

Nem locsogok tovább. Kellemes olvasást!

Lili&Fruzsi

HATODIK FEJEZET

Néztem a csillagászat múzsájának markáns arcéleit, határozott tekintetét, és vérfagyasztó megjelenését. Az ember azt hitte volna, hogy egy múzsa olyan, mint Kleio – kedves, fiatal, csinos, barátságos. Valaki olyan, aki mindenkivel kijön, aki bárkire hatást tud gyakorolni. Nem pedig egy karótnyelt, középkorú nő, aki leginkább egy szigorúan vallásos középiskola despotikus igazgatójára emlékezteti az embert.

- Kheirón már akkor a barátunk volt, amikor még a civilizációtok csírája sem volt még elültetve, és ismerjük a ti Táborotokat. Nem a ti szabályaitok szerint fogunk bennetek elszállásolni. A lány külön alszik. Itt biztonságban vagytok, teljesen alaptalanok a félelmeitek.

- Csak egyetlen éjszaka fiúk – tette hozzá Kleio, és Uránia szavával úgy tűnt, ők lezártnak tekintették a témát, de sem Sebastian, sem Nick nem tűnt túl nyugodtnak a gondolattól, hogy különválasszanak bennünket, és őszintén, nekem sem volt sok kedvem egy folyosónyira aludni tőlük.

Kleio, kezünkben a kulcsokkal magunkra hagyott minket, majd Uránia is követte, fontoskodva sétált oda néhány alkalmazotthoz, és bár nem értettem mit sziszegetett nekik, az arcuk mindent elárult.

Két londíner jelent meg, és elvéve a táskáinkat elindultak a lift felé. A halk, instrumentális, és felettébb idegesítő zenét játszó felvonózás után, a harmadik emeletre érkezve, mindhármunkat bevezettek a szobáinkba. A fiúké a lifttől balra, az enyém jobbra, a lépcsővel szemben volt.

Nem volt nagy, éppen elég egy embernek. A sárga és barna között játszó falak mintázata megkopott, nonfiguratív kacskaringói elvesztek a húszas évek óta. A parkettára középen egy hatalmas, puha, viszonylag vastag, a szobához illő szőnyeget fektettek. Az ajtóval szemben széles, plafonig érő ablakok, erkélyt imitáló kis teraszokkal, amik éppen arra voltak elegek, hogy kilépjek rajta. A főbejárat felett voltam, a szomszéd ház homlokzatával néztem farkasszemet. A nem túl széles, vagy épp hosszú ágyat nem mondhattam volna egyszemélyesnek, vagy franciaágynak; elakadt valahol a kettő között. A falaknál szekrények, vagy éppen polcok, középen dohányzóasztal, és a sarokból egy apró, egy embernek megfelelő mosdó zuhanyzóval, vécével, csappal és nyitható tükörrel. Igazán rusztikus szoba volt, fotózásokhoz megfelelt volna, de sehogy sem tudtam összeegyeztetni a hotel eleganciájával.

Hirtelen kinyílt az ajtóm, Nick dugta be a fejét. Barna szemeit gyorsan és kíváncsian futtatta végig a szobán, majd megállapodott rajtam. Nem tudtam eldönteni, milyen kifejezés ült az arcán, de határozottan nem érezte magát biztonságban.

- Nem fogunk itt hagyni – közölte, és parancsoló szavai mögött Sebastian utasítására gyanakodtam. – Nem alszunk külön. Nagyon el akarnak minket szakítani, nekem nagyon gyanús. Bár nem értem, miért akarnának bántani, ha elméletileg Hesztia megkerülése csak a hasznukra válhatna.

A civilizáció központjának nyugatra tolódásával az Olimposz az Empire State Building tetejére költözött. Minden, ami az ógörög kultúrának részét képezte, követte azt, így logikusnak tűnt, hogy a múzsák közismert lakhelye is így tett. Ezt bizonyította a Hotel létezése is, de felmerült bennem, hogy talán az eredeti Pieria is Amerikába vándorolt. Ez azt jelentette volna, hogy az Olimposz lábánál, amolyan peremvidékként kellett lebegnie a város felett, de Hesztia eltűnése az ő öröklángjukat, és otthonukat is elvette. Tehát szükségük volt rá.

- Lényeg a lényeg. Elméletileg ők minden este ilyen össznépi vacsorával tisztelegnek az istenek előtt. Lemegyünk, és miután elcsendesül a hotel, olyan féltizenegy felé átjössz oda. Az nagyobb – tette hozzá idegesítő vigyorral a képén.

- Jó tervnek hangzik – biccentettem, majd nyeltem pár korty vizet a flakonomból, amit még a táborban töltöttünk meg vízzel. A kis zacskó drachma megcsörrent a táskámban, ahogy az üveget visszadobtam a táskába.

Egy-két órával később, mikor odakint már mindent ellepett az este kellemesen hűvös szele, a sötétség, és a new yorki fények kavalkádja, mindenki levonult az étterembe. A különálló, négyfős asztalok most hosszú sorba rendezve álltak, fehér abrosszal borítva, apró gyertyákkal díszítve.

Nick mellettem, Sebastian velem szemben foglalt helyet. A másik oldalamon egy gyönyörű, vékony, hosszú, hullámos barna loknijait lófarokba fogó lány ült, aki a saját társaságán kívül senkivel nem foglalkozott, így velünk sem állt szóba.

Abban a pár óra lézengésben ütötte meg a fülem, hogy a Pieriaban csak mitológiához kötődőek tudnak megszállni, ugyanis a sokat emlegetett Köd, ami eltakarja az emberek elől a számukra felfoghatatlan dolgokat, eltakarja a szemük elől, hogy a szálloda valóban nyitva van.

A vacsora valószínűleg nemzetiségi hovatartozás szerint volt elosztva – ókori tekintetben. Mi gyrost kaptunk, finom, jól sikerült gyrost, választható szósszal, krumplival és salátával. A pohár, csakúgy, mint a Táborban itt is utántöltötte magát. Töményital helyett pedig egy-egy kupica nektár járt mindenkinek – vagy legalábbis kinek mi, mindenkinek valami hasonló.

Láttam egyiptomi, ázsiai beütésű embereket, olyanokat, akik egészen északról származhattak, és olyanokat is, akik úgy festettek, mintha a dzsungelből tértek volna vissza egy kiadós vacsorára. És volt pár fura férfi is a tömegben; néhányuk szeme időnként furcsán villant, mint az állatok írisze a fényképezőgépek vakujától. Mélyen izzó tűz égett a tekintetükben, ördögi mosoly játszott az ajkaikon. Szinte egyformák voltak. Huszas éveikben járó afroamerikai srácok, de mintha egy fekete, áttetsző lepel mögül figyeltem volna őket, valami sötét aura lengte őket körbe.

És volt egy idősebb, hátborzongató férfi. Nem törődött semmivel, csupán az ételével, nem beszélt, nem ivott. Nem nézett senkire. Középkorú volt, negyvenes-ötvenes éveiben járhatott, arcán már meglátszott néhány ránc, amit az évek vájtak napcserzett bőrébe. Sötét tónusú férfi volt, egyiptomias beütéssel.

A főfogás, és az egységesen csokoládétorta desszert között kiszaladtam a mosdóba. Élveztem, hogy rendes, tiszta angolvécét használhatok, úgy sejtettem az elkövetkező néhány hétben ritkán lesz rá alkalmam – csak úgy, mint a tisztességes zuhanyzásra, így maratoni zuhanyt terveztem estére.

Amikor visszaértem, a korábban sárgás, buborékos fantám, sötét volt, és tisztán érezhetően kóla illata volt, bár erősebb és sanyarúbb. Fura volt, mintha valami mást is kevertek volna bele. Biztos voltam benne, hogy nem azt hagytam az asztalon, de mikor megkérdeztem, se Sebastian, se Nick nem látott semmit.

- Paranoiás vagy, kit érdekelne az italod? – vont vállat Sebastian, de én azért óvatosan kezeltem a dolgot, és nem ittam bele többet. Komoran szemeztem vele, és az első adandó alkalommal, amikor szinte fogadásszerű beszélgetésbe „kellett” keveredni a jelenlévőkkel a vacsorát követően, kiöntöttem egy virág tövébe. Fura, kénköves szag szállt fel, és attól a perctől biztos voltam benne, hogy valamit tettek bele.

- Talán csak a kóla, amit ittál, és ami képes lenne feloldani a fogaidat, kicsit bántotta a virág érzelmi világát – felelte Sebastian a szemét forgatva, azzal visszafordult figyelme tárgyához, ahhoz a lányhoz, aki mellettem ült a vacsoránál, és aki úgy tűnt, egyetlen mozdulattal képes lenne eltörni az orrát.

- Nem is tudom ki hozta fel először, hogy a hely talán nem épp a legbiztonságosabb – vetette közbe Nick is, de Sebastian oda se figyelt, mintha kizárt volna minket az agyából.

Egész este feszült a kezemen a karkötőm, mintha ő maga áhítozott volna a harcra. Szinte fájt, hogy a korábban észrevétlen bronzkarperec a kezemen volt.

A fogadás lassú volt és vontatott, és sem Nick, sem én nem tudtunk másokkal beszélgetni, ezért egymást szórakoztatva gúnyoltunk ki mindenki mást a teremben, a Táborban. Gunyorosak voltunk, és nem kegyelmeztünk senkinek, még Kheirónnak sem. Nick kitolt hátsóval és mellkassal, nagyon bölcsnek szánt, ám eltorzított arccal dobált általa csak hallásból ismert szavakat.

- A múzsák leléptek – penderült mellénk hirtelen Sebastian a semmiből. – Azt mondták, ilyenkor szeretnek a legjobban dolgozni, és leléptek. Szóval szedjétek magatokat, és húzzunk a francba – kapta fel a pulcsiját, és Nick követte volna, de én kihúztam magam, és a lehető leghatározottabb módon közöltem:

- Nem.

- Tessék? – fordult hátra megdöbbenve, és azonnal kiült az arcára az az undorítóan nagyképű, parancsolgató kifejezés, amitől felfordult a gyomrom, és biztos voltam benne, hogy hajtépés lesz a vége.

- Nem megyek sehova – közöltem ismét. – Ajándékba kaptunk egy éjszakát az istenektől, mielőtt fejest ugranánk az ismeretlenbe, az utolsó esténket biztos szálláson, fedéllel a fejünk felett. Nem megyek sehova azért, mert a csaj, akit kiszemeltél magadnak, pofon vágott egy pohár pezsgővel – feleltem.

- Azt se tudod, miről beszélsz! – vágta rá azonnal.

- Bűzlik a pólód az alkoholtól, és biztos vagyok benne, hogy ez a póló egyszínű volt, mikor megjöttünk – tettem hozzá, és erre már nem tudott mit reagálni.

- Nick? – fordult a legjobb barátja felé, miközben olyan dühös volt, hogy szinte füstölgött a méregtől vörössé vált feje.

- Nem, nem, engem ne vonjatok bele ebbe a baromságba, ezt boxoljátok le ti ketten! – emelte fel a kezeit védekezően, egyet hátralépve.

- Két szavazat egymás ellen nem lehet demokratikus döntés, maximum despotikus, el kell döntened, mi legyen – sziszegte Sebastian.

- Demokrácia – szisszentem fel, az égre emelve a szemeimet.

Ekkor megszólalt egy ismerős hang a fejemben; lágy volt, nőies, határozott és elegáns, és csak egy személyt ismertem, akinek hasonló orgánuma van. Az anyámat.

Habár az ismeretség erős kifejezés.

„Ne veszekedj, inkább légy résen!” – suttogta az ismerős hang, figyelmeztetően, aggódva. A hang egy percre mindent elnyomott bennem, Nick és Sebastian civódását, a fogadás zsivaját, a saját szívverésemet, ami akkor felpörgött, és száz ló dübörgésével sem ért volna fel.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen Nick, és mindkettejük tekintetét magamon érezve tértem vissza a jelenbe.

- Ahogy megbeszéltük – zártam le a beszélgetést -, tizenegy után átmegyek a szobátokba. – Az agyam egy része valahol tudta, hogy valójában a továbbállás mellett döntöttek, de ezzel mit sem törődve mentem fel a szobámba.

Az ágyon ülve, körbenézem a szobában. Az üres, de barátságos szobában. Ahogy leszállt az este, valami kísérteties köd burkolta be a szobát, valami horrorisztikus homály. Fagyos hideg járta át mindenemet.

Szinte reflexszerűen, ösztönöktől vezérelve nyúltam a karkötőmhöz. Az óra még csak a fél tizenegyet kattogta a szoba bal sarkában, mikor a kardom karperecből fegyverré változott. EA markolata úgy simult a kezembe, mintha az istenek külön erre terveztették volna. Az éles, duplaélű pengén, az ablakon besütő halovány fény is végigcsúszott, mint gyermek a jégen.

Hamarabb pattantam fel, mint meghallottam a hangot. Mikor az ajtón berobbant a srác, akit korábban az ebédlőben láttam, és furcsán sötétbe burkoltnak tűnt, én már ott álltam előtte. Fegyvere hangosan csattant a kardomon. Ettől a nem várt mozdulatomtól a férfi két métert ugrott hátra és hátát begörnyesztve, arcán nem kis döbbenettel nézett végig rajtam. Éreztem, ahogy egész testemben remegni kezdek, a lecsapni készülő magas férfi látványától. Nagyot nyeltem. Nem volt ez olyan hangos művelet, a támadóm mégis úgy kapta fel a fejét, mintha csak torkom szakadtából üvöltöttem volna rá az imént. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban támadhat, ezért minden erőmet összeszedve két marokra fogtam a kardomat és egy dühös bikára emlékeztető módon mély levegőt vettem, majd lassan kieresztettem tüdőm tartalmát. A férfi szeme unottan elidőzött vékony kardomon és egy szívdobbanásnyi ideig már kezdtem azt hinni, hogy meggondolja magát és se szó se beszéd ki libeg az ajtón. Ám ez nem így történt.

Egyetlen ruganyos lépéssel hirtelen átszelte a kettőnk között keletkezett távolságot és megsuhintotta fegyverét. A penge süvítve szelte át a levegőt és sikoltva ütközött a kardom élének. Megtántorodtam. Most vettem csak észre, hogy amit a kezében tart, az nem egy egyszerű kard vagy tőr volt. Egy kampóban végződő, sarlószerű fém, amelyen a Hold fénye szinte táncolva villant meg, markolatát pedig vörös bőrszerű anyagba burkolták. De nem hagyott sok időt azon töprengeni, hogy vajon ma milyen fegyverrel akarnak megcirógatni, ismét támadott. Én pedig sikeresen hárítottam. Újból és újból.

Egyre hátrébb szorított, mígnem a következő lépésnél a sarkam már a falat súrolta. Gyomromban leírhatatlan rémülettel és valami groteszk módot izgatottan nyugtáztam, hogy csak egyetlen esélyen van a menekülésre.

Támadnom kell.

Lendítettem egyet a kardomon és célba vettem jobb lábát. A jó hír az volt, hogy eltaláltam, a karja fekete szutykot kezdett vérezni, és füstölni kezdett valami fekete gőzt, a rossz hír az volt, hogy azzal, hogy ilyen közel hajoltam hozzá esélyt adtam neki, hogy megragadja a karomat. És ő meg is tette. A kardot – az egyetlen fegyveremet – tartó csuklómat olyan erővel csavarta ki, hogy az éles fájdalomtól felsikoltottam. Mivel elkeseredettségemben nem jutott jobb ötlet az eszembe, lendítettem egyet az egyik lábamon, arra gondolva, hogy majd jól oldalba rúgom, de a másik kezével még épp időben kapta el a lábfejemet. A kardja, ami eddig a kezében volt, hangos csattanással esett a padlóra.

Elég röhejes jelenet lehetett ez, most így belegondolva. Pár másodpercig csak álltunk így. Fegyver nélkül. A jobb csuklóm és a bal lábam pedig továbbra is fogságban volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Szabad kezemet ökölbe szorítva arcon ütöttem, mire ő előrerántotta a lábamat, én pedig hangos puffanással a hátamra zuhantam. Amilyen gyorsan csak tudtam, a hasamra hemperedtem, és nagy fájdalmak árán négykézlábra kecmeregtem. A férfi azonban egy szusszanásnyi időt se hagyva máris lehajolt hozzám és a hajamnál fogva felrántott állásba.

Sikítottam.

Nagyot taszított rajtam és könyörtelenül a falhoz vágott. Egyik kezemet ismét megragadta, másikkal pedig orrba vert. Eleredt az orrom vére. Térdemet nagy lendülettel a bordái közé ékeltem, mire az összes levegő kiszorult a mellkasából. A helyzeti előnyt kihasználva, a tenyerem élével fültövön vágtam, mire elengedte a karomat és megtántorodott. Másik karomat használva könyökömmel brutálisan képen vágtam, majd megpróbáltam kigáncsolni. Na, ez már nem ment, még így is túl stabilan állt. Én meg túl gyenge voltam.

- A francba – szakadt ki a mellkasomból. Erre a férfi olyan tekintettel nézett rám, mintha megsértettem volna valamivel.

Most mindkét kezemet lefogta és falhoz szorított. Túl erős. Én pedig kreatív.

Lefejeltem, mire hatalmasat esett, a feje hangosan koppant a linóleumon. Mi tagadás, én is beleszédültem, a fülem pedig csengeni kezdett. A férfi nem kelt fel, csak a fejét fogva fetrengett féregként tekeredve a padlón. Nagyokat szuszogva oda ugrottam az egyik földön heverő kardért, de mivel alig láttam valamit a félhomályban, az ő kampós pengéjének élét fogtam meg. Felsértette a tenyeremet, de nem érdekelt, a férfi még mindig nyöszörögve próbált talpra állni. Felvettem és megfordítottam a kardot.

Lehajoltam a férfihoz, de mivel még mindig nem éreztem biztosan a talajt a lábam alatt, majdhogy nem ráestem. De aztán bekövetkezett az, amire végképp nem számítottam: a támadóm hirtelen rámarkolt a felé tartott pengére és azzal együtt rántott le magához. Izmai megfeszültek, ahogy a kardot megpróbálta felém fordítani.

Nagyon jó lenne azt mondani, hogy ez nem sikerült neki… Azonban az hazugság volna. Méghozzá jó nagy.

Az éles penge kíméletlenül a vállamba vájt, a vérem úgy tört kifelé, mintha menekült volna. A seb égetett és szúrt, forró volt, és mintha egy érdes pengedarab maradt volna benne.

Már én is a pengét markoltam. Szabad kezemmel a férfi arcához kaptam és olyan erősen karmoltam meg, hogy éreztem, ahogy a körmöm végig szántotta a bőrét. Velőtrázóan ordított.

A sebbel mit sem törődve szúrtam, döftem és csaptam, minden áron próbáltam megszabadulni tőle, aztán végre sikerült kihúznom a pengét a húsomból. És mikor végre sikerült a pengét a férfinek szegeznem, mintegy végszóra berobbant a két fiú is, de már csak annyit láttak, hogy a kardot a fickó gyomrába állítottam.

Amikor a kardot kihúztam belőle, egy percen belül körbeölelte a teljes sötétség, majd mondhatni szublimált, és légneművé válva vált semmivé. Egy teljes percen át meredtem a test hűlt helyére, egy részem azt próbálta feldolgozni, hogy megöltem valakit, de aztán rájöttem, hogy az, akit megöltem, sosem volt ember. Ha elpárolgott, akkor alighanem az alvilág legmélyebb bugyraiból szalajtották.

A kezem, a vállam és nagy valószínűséggel az arcom is véres volt. Láttam Nicken, hogy mindjárt elsírja magát, ahogy végignézett rajtam, ezért megpróbáltam mosolyogni. Valami fájdalmas grimasz azt hiszem sikerült is.

- Tia – nyögte Nick és ebbe az egy szóba benne is volt minden, amit ő most egyszerre érzett.

Sebastian arckifejezését legszívesebben lefényképeztem volna, csak hogy megörökítsem. Elkerekedett szemekkel nézett hol rám, hol az imént elpárolgott férfi helyére. Odaugrott hozzám és a vállamat kezdte vizsgálni.

- Mennyire fáj? – kérdezte. A hangjából a maga merev formájában tisztán kivehető volt az aggodalom. Hirtelen nem tudtam mit mondjak.

- Nem vészes – legyintettem. Sebastian a megengedetnél közelebb hajolt hozzám és egyenesen a szemembe nézett. Úgy éreztem magam, mintha egy emberi hazugságvizsgálóval beszélgetnék. Nagyot sóhajtott, majd hosszú ujját végighúzta a szám fölött a bőrömön. Megijedtem, ezért hátra húztam a fejemet, de ő továbbra sem vette le a kezét az arcomról. Szép nyugodtan letörölte a kezével a vért, ami egy orrvérzés következménye lehetett.

- Sietnünk kell – mondta végül és vissza fordult Nickhez. – Utána ellátjuk a sebeidet.

Csak bólintottam, majd felkaptam az ágy mellett heverő kardomat.

Ahogy mentünk ki Nick véletlenül belerúgott a támadóm fegyverébe, ami nagyot csörrenve arrébb szánkázott a földön.

- Sose láttam még ilyen kardot – mondtam.

- Végre találtunk valamit, amihez még Okos Tóni sem ért. – Vetette oda Sebastian, de bármilyen fensőbbséges hangnemet ütött is meg a hangja, láttam, hogy a szája sarkában egy mosoly bujkál.

- Én se tudom. – hümmögött Nick.

- Egy Hepes-kard. – felelte Sebastian.

- Egy herpesz-mi? - kérdezett vissza a másik fiú.

- Nem herpesz, te idióta. Hepes. – oktatta ki. – Egy ősi egyiptomi fegyver. A Közép- és Újbirodalomból, azt hiszem.

Kicsit meglepődtem, majd eszembe jutott, hogy Sebastian mégis csak a hadisten fia. Valószínűleg amikor még kisbaba volt, az lehetett az első szava, hogy csetepaté vagy lánctalpas.

- De mit keres itt egy ősi egyiptomi kard?- kérdeztem most én.

- Ez egy jó kérdés.

Sietős léptekkel rohantunk lefelé a lépcsőn; a meglepetéseket elkerülendő választottuk ezt az utat. Nick annyira kiakadt a vállsérülésemtől, meg attól, ahogy kinéztem, hogy szótlanul hozta helyettem a hátizsákom, a sajátjával együtt.

Az egész épület kihaltnak tűnt, egyik emeleten se találkoztunk senkivel, csak a mi lábaink dobogtak a lépcsőkön. De a földszinten teljes volt a felfordulás. Hátul, és az étteremben mindenki teljesen bepánikolva rohangált fel s alá, őrült zsivaj töltötte meg a földszintet. Kíváncsi, döbbent és sokkolt tekintetek kísértek minket, ahogy egyenesen a kijárat felé rohantunk. Már csak pár méter volt, és gyanússá kellett volna váljon, hogy mindenki eltűnt, mintha az egész egy rossz álom lett volna. A lámpák kialudtak, de egyikünk sem akart róla tudomást venni.

Semmiből felcsapó fekete lángok állták az utunkat a bejáratnál, és amint pár pillanaton belül elaludtak, egy másik, az előzőhöz hasonló fekete lovag jelent meg a helyén. Gyilkos láng égett a szemében, Sebastian pedig satufékkel állt meg, kitárt kezeivel fékezve le minket. Hárman egyszerre kezdtünk hátrálni, mert mikor meglátta a kezemben a kampósvégű Hepest, morogva indult meg felénk, bosszúra szomjazva.

- Futás! – kiáltott fel hirtelen Nick, és mi egy percig sem ellenkezve vetettük magunkat az ebédlő irányába. Az étkezőben már senki nem volt, mély csend uralkodott az épületben, ezért mikor magam mögött ledöntöttem egy tőlem magasabb saroknövényt, szinte visszhangzott a robaja.

- Erre! – Sebastian erősen megragadta a karomat, és berántott egy ajtó mögé. Nick kint ragadt, és mikor rájött, hogy a következő ajtó nem akart kinyílni, kétségbeesetten dobta odébb a táskákat, és a szemével eszeveszetten próbált valami fegyvert találni.

A szívem vadul dobogott a gyomrom a torkomba ugrott, és képtelen voltam ésszel gondolkodni, holott valahol mélyen tudtam, hogy csak logikus taktikával lehet legyőzni még egy ilyen alvilági füstembert. A félhomály az előnyére dolgozott, de Nick és Sebastian is évek óta gyakorolták a harcművészet minden formáját.

- Maradj itt – szólt rám. - Nick! – ordította Sebastian, odadobva neki a kezemről letépett kardomat, és mikor az Árnyék háta mögé ugorva két oldalról támadták a fickót, de az gyorsabb és ügyesebb volt, mint lesből támadó barátja.

Az adrenalin blokkolta a fájdalomérzetem, de az aggodalmat nem tudta meggátolni. Nick a fickó oldalát támadta, és sikerült is megsebesítenie, de erre az megragadta a torkát, és a falhoz vágta. Nick a földre rogyott, a kard méterekkel odébb hevert. Láthatóan nem szokott hozzá, de ehhez képest ügyesen forgatta.

Az Árnyék Sebastian kardjának pengéjére fogott, a kezéből folyt a fekete vér, a szeme teljesen elsötétült, miközben gyomron rúgta az Árész-kölyköt.

Amíg a férfi Sebastiannal vívott közelharcot, addig Nick hirtelen a semmiből a nyakába ugrott, de az gyorsan és rutinos harcosként reagálva megragadta Nick karját, és egy erőteljes mozdulattal ráhajította Sebastianra, így mind a ketten fájdalmasan felnyögve zuhantak a padlóra.

A vállammal nem törődve egy hangos ordítással vetettem rá magam a fickóra, kezemben a társa kardjával, amit a földről szedtem fel. A földre zuhantunk, a lábam kicsavarodott, és a fájdalomtól felsikítva állítottam a könyökömet az orrába. Sikerült úgy tüdőn rúgnom, hogy kétrét görnyedve fájdalomtól fuldokolva guruljon a földre. Köhögve köpött vért, fekete szutykot. Fel se tudtam állni, de Sebastian már szíven is szúrta, és mikor kihúzta, a férfi éppen úgy vált levegővé, mint a társa.

- Tia. – Nick szemei még kissé keresztbe álltak, mikor fölém tornyosulva a kezét nyújtotta. Először a bal kezemet adtam, de amikor megpróbáltam felállni, a fájdalom éles, szúró viperaként mart a vállamba. Összeszorított fogsorral igyekeztem nem ordítani, de egy apró nyüszítés még így is kicsusszant a számon. A másik kezemmel már nagyobb sikert arattunk, de a jobb lábamra még így se tudtam teljesen ráállni.

- Egyre szarabbul festesz – jegyezte meg Sebastian, mikor csapzottan, izzadtan, fáradtan és sebesülten néztünk végig magunkon. Lesajnáló pillantása visszatért, bár némi harc utáni elégedettség és büszkeség is vegyült bele.

- Na, nem mintha a te arcod szebb lenne attól a helyes kis sebhelytől ott – mutatattam a bal arcára, közvetlenül a szeme alá, ahol egy mély, még mindig vérző seb húzódott.

- Sebfertőtlenítőt és ragtapaszt kéne szerezni valahonnan – közöltem, míg Nick egy darab rongyot kötözött a vállamra, hogy elállítsa a vérzést. Szoros volt, és fájdalmas.

- Előbb jussunk ki innen – sziszegte, és jól érezhetően engem okolt a történtekért.