Második fejezet

SZIASZTOK,

Köszönjük szépen a feliratkozókat és kommenteket! Igazán sokat jelent nekünk, hogy a sulis rohanás mellett még erre is fordítotok időt.
Kellemes olvasást!

Lili&Fruzsi

MÁSODIK FEJEZET

Amikor kinyitottam a szemem, a Nap már félig a horizont mögé bukott, narancssárgára festve a tájat, egy picit még az öböl vizét is. Az ablakon át láttam, ahogy néhányan a nap koszát a vízben való megmártózással mossák le magukról. Boldogok voltak és fiatalok, legalábbis azokhoz képest, akik csöndben feküdtek egy-egy ágyon a gyengélkedőn.

Volt ott egy lány, tőlem jobbra, háttal a vízpartnak. Szőke haja csapzottan terült szét a vállain, a lábára súlyos gipszet tettek. Szomorúan pislogott a sérülésére, mintha egy élet munkája veszett volna oda.

Néhány ággyal odébb, két fiú beszélgetett. Huszonegy-két évesek lehettek, nevettek, bolondoztak, és mindkettejüket alaposan elpáholt valaki vagy valami, ugyanis különféle sérülések borították a testüket. Talán éppen egymást verték szét. Úgy tippeltem, ikrek lehetnek, mert ugyan nem voltak egyformák, túlságosan hasonlítottak ahhoz, hogy ne legyenek rokonok.

Grover még mindig aludt, időnként mekkent egyet, aztán horkantva a másik oldalára fordult.

Az agyam azt súgta, keljek fel és keressek valakit, aki elmagyarázza, mi hogyan működik a táborban, de az ágy túl kényelmes volt, nem bírtam rávenni magam, hogy megmozduljak. Lustán pislogtam, nem is igazán fókuszáltam semmire. Az agyamban a semmitmondó gondolatok szokatlan nyugodtságban váltakoztak. Mindig is pörgő, le nem ülő, mindig ügyködő személyiség voltam, az agyam pedig gyorsabban járt, mint a szám. De valami megváltozott. Lenyugodtam. Még mindig bennem volt a mehetnék, és az érzés, hogy tennem kéne valamit, de már nem olyan erősen. Legalábbis akkor és ott nem.

- Látom felébredtél! – szólalt meg egy kellemesen csengő női hang. – Remek. Hoztam neked nektárt – nyújtott felém egy kis pohárka finoman illatozó sárga folyadékot. Mintha valami erős alkohol lett volna, lehúztam azt az egy kortyot. Nem csak az illata volt mennyei, de az íze is; minden íz, amit valaha szerettem egyszerre jelent meg benne, definiálhatatlan harmóniát hozva létre.

Boldogságtól csillogó szemekkel néztem fel a lányra, de még mielőtt kérhettem volna belőle még, megrázta a fejét. Élénk kék tincsei úgy ugráltak vékony arca körül, mint megannyi kicsi tündér. Szerettem volna meglepődni, hogy minden szál haja olyan kék volt, mint a tenger, de egy világban, ahol görög istenek nemzenek félvéreket, már nem lepődhettem meg ilyen apróságokon.

- Sajnos nem lehet. Nem lenne jó túlzásba vinni. A nevem Liliom – nyújtotta felém a kezét, mikor végre sikerült felülnöm az ágyon.

- Aletha – feleltem, majd az ágy szélére kúsztam. – Hogy van Grover?

- Rendbe jön – mosolygott Liliom. – Te hogy érzed magad?

- Leginkább fáradtan. Nehéz volt ez a pár nap, míg ideértünk – túrtam bele a hajamba azzal a feltett szándékkal, hogy felmérjem mennyire katasztrofális a helyzet, de amikor rájöttem, hogy végig se tudom húzni rajta a kezem feladtam, és egy laza kontyba kötöttem.

- Megyek, szólok Kheirónnak – mosolygott rám, majd legnagyobb meglepetésemre vízcseppekké változva eltűnt a szemem elől.

Ott ültem az ágyon, a számban még mindig éreztem a nektár kellemesen bódító ízét, miközben szomorúan pislogtam a kezemben tartott apró pohárra. Úgy szuggeráltam, mintha attól újra megtelne.

Kinyújtóztatva elmacskásodott végtagjaimat lassú, álmosan kóválygó léptekkel indultam meg kifelé az épületből. Jól esett kint állni kicsit a napon, magamba szívni az energiáját, feltöltődni kicsit, és persze a friss levegő is jót tett.

- Jó reggelt, álomszuszék. – Aktaión az ösvényen közeledett felém. Lecsatolta magáról a fegyvereket, egyszerűen pólót és nadrágot viselt. Barátságos mosollyal köszöntött, majd kíváncsi tekintettel állt meg előttem. – Liliom mondta, hogy felébredtél. Gyere, elkísérlek a Nagy Házba, ott elmesélheted, mi történt.

Útban az említett ház felé csendes volt, időnként odaszólt egy-egy félvérnek, akik viccelődve, pacsizva válaszoltak. Láthatóan mindenki kedvelte a fickót. Egyre jobban zavart, hogy bárhogy próbáltam visszaemlékezni, ötletem sem volt, mi az ő története.

Elhaladtunk több tucat épület előtt; egy csomóba épült bungalók mellett, egy kicsit távolabb két nagyobb ház is állt. Az ösvény végén pedig megpillantottam azt, amelyikbe tartottunk, a Nagy Házat. Legalább négy emeletes volt, klasszikus görög építészeti remekmű, korinszthoszi oszlopokkal, tágas verandával, kellemes hangulattal.

A verandán egy szakállas, hawaii inges, pocakos, valamint egy tolószékes férfi pókerezett, és néhány kártya lefordítva várta hozzátartozó játékost. Aktaión le is huppant az üresen álló székre, felemelte a kártyáit, majd ismét rám nézett.

- Aletha, ő itt Dionüszosz, a táborvezető – csapkodta meg a rám se hederítő, hawaii inges férfi vállát -, ő pedig Kheirón, a táborigazgató és a félvérek edzője.

- Örvendek a szerencsének – mosolygott rám Kheirón, majd hellyel kínált maga mellett.

- Most pedig mondd el, mi történt veletek a tábor előtt – kért Aktaión. Tömören, és kissé zavarosan sikerült előadnom a találkozásomat az ellenséges vadkannal, ami – bármilyen ironikusan hangzik is – az életemre tört. Szót ejtettem a bagolyról is, ami a kardot hozta, és amivel végül megöltem az állatot. Végül arra is kitértem, hogy egész eddigi életemben egyetlen görög mítoszokból szalajtott rettenettel sem találkoztam.

- Szerencséd volt eddig – közölte Kheirón, majd hússzal emelt. – Érdekes, hogy ilyen sokáig egy szörny sem akadt rád.

- De úgy tűnik, édesanyád gondoskodott rólad – szólt közbe Aktaión. Úgy tűnt, ő folyamatosan mosolyog, legalább egy kicsit, mert most is felfelé görbültek ajkai.

- Anyám küldte a kardot?

- Hát nem is a Mikulás váltott bagolypostára – forgatta a szemét Dionüszosz, a bor istene. Maga a gondolat is abszurd és szinte felfoghatatlan volt, hogy egy valóságos isten asztalánál ülök; ugyanakkor sokkal hétköznapibb perc volt, mint ahogy az ember gondolná. Azt hittem ez egy fontos és meghatározó pillanat, ehhez képest olyan emberinek, és bunkónak tűnt, mint senki más a táborban.

- Athéné nyilván ezzel akarta tudtunkra hozni, hogy az ő gyermeke vagy, és megtartani az ígéretét. Meg persze szükséged is volt rá – folytatta Kheirón. Dionüszoszra néztem, aki káromkodva hajított el egy borosüveget, miután abból egyszerű csapvíz jött. Valami olyasmit motyogott, hogy Zeusz ezért még megfizet, de nem értettem pontosan.

- Milyen ígéretet? – kíváncsiskodtam, és egy röpke pillanatra azt hittem, velem kapcsolatos.

- Néhány éve az istenek megígérték, hogy minden gyermeküket felvállalják. Korábban sokkal kevesebb bungaló volt, és sokkal kevesebb gyermek eredete volt tiszta, de nem akarták, hogy a Nagy Csata megismétlődjön – magyarázta Kheirón, és bár szándékomban állt kérdezni, többet akartam tudni az esetről, de az arcára volt írva, hogy nem akar róla beszélni. Olyan csendes fájdalom ült a szemében, amitől azonnal megsajnáltam.

Aktaión is észrevehette, mert sóhajtott egyet, majd elküldött, hogy szedjem össze a holmim a gyengélkedőről, ő pedig utánam küld valakit, hogy segítsen megtalálni a helyemet, még vacsora előtt.

Fura volt úgy végigsétálni a táboron, hogy senki nem volt mellettem. Senkit sem ismerve, teljesen egyedül, mintha mindig is ott éltem volna, és mégsem láttam egy furcsálló arcot sem. Volt, akinek fel se tűnt, hogy átvágott előttem, vagy kis híján feldöntött, volt, aki kedvesen rám mosolygott. Úgy tűnt, itt mindenki ismer mindenkit, ha más nem arcról, és hatalmas családként viselkedtek, nem úgy, ahogy mondjuk az iskolában szoktak a diákok. Nem láttam klikkesedést.

 - Hát itt vagy! El se tudtam képzelni, hová mehettél. Merre voltál? – Grover úgy kérdezősködött, mintha a gyengélkedő falain túl életveszélybe lettem volna, és ha rajta múlik, bizony istenek talpra szökken, de a mellette álló srác a vállára tette a kezét, hogy nyugodjon le. Magas volt, szikár, a szemei pedig szinte ijesztően kéken csillogtak.

- Aktaión elvitt a Nagy Házba, elmondtam, mi történt – feleltem. – Hogy érzed magad?

- Este megiszok még egy kis nektárt és kutya bajom se le-esz – legyintett. – Aletha, ő itt Percy. Percy, ő itt Aletha, Athéné félvér, pont, mint Annabeth – mutatott be minket Grover, mire Percy szemében megcsillant valami fura, szeretetteljes fény, majd rám mosolygott.

- Régen érkezett már Athéné gyerek – szólalt meg Percy.

- Legalább három éve – felelte Grover.

Egy perc röpke csend után, amibe csak a testvérpár kacajai zavart bele, majd Percy ismét rácsapott Grover vállára, és egy gyors pillantás után rám emelte tengerkék szemeit.

- Megmutatom a tábort, és elkísérlek a hatos kabinba, gyere. Grover, te meg szedd össze magad, pajtás – vetette még oda, majd olyan lendülettel robogott ki az épületből, mintha egész nap arra várt volna, hogy engem pesztrálhasson.

Percy folyamatosan beszélt; amikor nem a tábor látványosságait mutogatta, akkor a különböző játékokról és gyakorlatokról hadovált, emlékeket idézett fel, vagy egy-egy mellettünk elhaladó félvérrel kapcsolatban adott tájékoztatást. Kinek a gyermeke, miért vigyázzak vele, vagy mivel kapcsolatban forduljak hozzá.

Amikor elértünk arra a mezőre, ahol az a rengeteg épület állt, Percy beavatott a titokba.

- Néhány éve volt egy hatalmas csata, és lényegében az egész azért robbant ki, mert az istenek nem beszélhettek a gyerekeikkel. Ezért nem is igen foglalkoztak velük, és sok isten el se ismerte a gyerekét a sajátjának. Sokan sohasem tudták meg, melyik isten volt a szülőjük – mesélte elcsukló hanggal, miközben kikerült két, a földön verekedő srácot, és elszlalomozott a különböző fabódék közt, hogy egy nagyobb tisztásra vezessen. Körbe mindenhol házak álltak, az erdő felöli oldalon több is, a tó felé pedig egy-egy ház állt, U alakba rendezve. A tisztás közepén egy hatalmas tűzrakó hely állt, körbe farönkökből kialakított ülőhelyekkel. A tóhoz legközelebbi két ház nagyobb volt, mint a többi; az egyiknek hatalmas, bronz duplaajtaja volt, vaskos oszlopok tartották a tetejét, és az egész úgy nézett ki, mint egy jókora márványtömb. A másik is hasonlóan festett, bár sokkal letisztultabbnak, elegánsabbnak hatott a másiknál, mondhatni nőiesebb volt. Az ablakban virágok álltak, az oszlopok sem voltak olyan terebélyesek.

- A háború után az istenek megígérték, hogy minden gyereküket elismerik, és valahogy jelzik, hogy az övék, hogy többé ne legyenek elárvult, dühös félistenek. És persze segítenek nekik idetalálni – folytatta Percy, visszarázva a jelenbe. Boldog nosztalgikus tekintetébe egy csepp fájdalom vegyült, éppen csak annyi, hogy keserédes mosoly költözzön az arcára, ahogy tekintetét körbefuttatta a házakon. – Akkor épült a kisisteneknek is ház – mutatott az épület halom felé.

Csendesen hallgattam a beszámolóját, és követtem kelekótya lépteit, miközben folyamatosan a különböző bungalókat néztem. Volt, amelyikben annyian voltak, mint égen a csillag, egyik-másik pedig szinte kongott az ürességtől. Mindegyik máshogy nézett ki, mégis egy bizonyos sémára épültek, és kivétel nélkül mindegyik valamelyik görög isten előtt tisztelgett. Poszeidóné – amelyikben Percy is helyet kapott, mint egyetlen tengeristen-fiú – például hosszúkásabb volt, mint a többi, az ajtó előtt egy háromágú szigony jelezte a tulajdonosa kilétét. Színes korallok és egyéb tengeri holmik díszítették, az egész úgy nézett ki, mint egy megszállott horgász víkendháza. De ott volt Dionüszoszé, aminek a tetején fű nőtt, és szőlőindák nőttek mindenhonnan, vagy Apollóé, ami szó szerint ragyogott, hogy méltó emléket állítson a fiatal napistennek.

- Percy, mondtam, hogy ma csak akkor zavarj, ha fontos – szólalt meg egy lágyan csengő női hang, mire elfordítottam a tekintetem, és felnéztem az előttem tornyosuló épületre. Egyszerű épület volt, nem volt rajta túl sok cicoma. Rendezett, szép összhatással, és egy ajtóra festett bagollyal, lengedező, fehér függönyökkel határolta a mezőt.

- Hoztam valakit. Aletha most érkezett, neki mutattam meg a Tábort. Aletha, ő itt Annabeth, és ne higgy a látszatnak, a nővéred a testvéreivel nem ilyen harapós – tette hozzá Percy, majd rutinosan hajolt el Annabeth ütésre lendülő keze elől.

Annabeth, a szőke hajú, kék szemű, atletikus alkatú lány a verandán állt, az első lépcsőfokon. A mellettem álló fiúra gyilkos, de szeretetteljes pillantásokat vetett, míg engem érdeklődve, kíváncsian vizslatott.

Miután bemutatkoztunk, átkarolta a vállam, és mint egy istápolásra szoruló gyereket, úgy vezetett be a kabinba.

Belépve egy fényes, tágas szobában találtam magam. A polcokon katonás sorban könyvek és dossziék sorakoztak, az íróasztalokon jegyzetek, szigorú rendben, mindennek meg volt a helye. Sosem tartottam magam körül kupit, de kicsit megijedtem, mennyire fogom feldúlni ezt az idilli rendet. Még a kanapén is szépen összehajtották a pokrócot, és megigazgatták a díszpárnákat.

A szobából három ajtó nyílt a bejáraton kívül; az egyik fehér, keskeny ajtó, rögtön balra, rajta a Mosdó felirat díszelgett.

Szemben egymás mellett kettő, mindkettő tárva nyitva, és mindkettő hálószobákat rejtett. Emeletes ágyak, egyszerű ágyneműk, megosztható szekrények, tágas mozgástér a fennakadások elkerülése végett, és félelmetes rend. Rajtunk kívül senki sem volt bent, mégis otthonos és barátságos volt.

- Az a lányok szobája – mutatott a bal oldalira Annabeth, majd elengedett, bement előttem, és otthonos ruganyossággal telepedett le a saját ágyára, ami valamivel rendezetlenebb volt, mint a többi. Az ágyneműt összetúrta, egy vékony, ezüst laptop halkan zümmögött, és néhány papírlap is kallódott körülötte. Az ajtó mögötti első ágy alján aludt. – A te ágyad pont fölöttem lesz, már csak ez az egy van a lányok szobájában. Van még kettő a fiúknál – tette hozzá halkan, mosolyogva, amolyan „azzal nem megyünk semmire” vállrántással. – Hamarosan vacsora, addig lazulj el, gondolom a holmid is megérkezik hamar.

- Remélem – mosolyogtam, majd megköszörültem a torkom, hogy visszanyerjem a hangom.

- Mikor tudtad meg, hogy félvér vagy? – kérdezte könnyedén, és közben ide-oda mászkált a házban, kiment a szobából, visszajött, kitűzött valamit egy apró parafatáblára az ablak mellé, majd a szekrényben turkált. Egy percre sem ült le, míg én ültem az ágyamon, és nem tudtam, mit csinálhatnék. Szerettem volna segíteni neki, de azt se tudtam mit csinál.

- Egész életemben tudtam – feleltem, de kezdtem azt hinni, hogy ez kiváltság a félistenek közt, ugyanis az újonnan megismert nővérem szemei kidülledtek.

- Hány éves is vagy pontosan?

- Tizenhét – feleltem, visszagondolva a napra, amikor majdnem egy évvel korábban betöltöttem azt. – Itt senki nem így került ide, jól mondom?

- Általában aki ilyen korára nem kerül ide, az soha nem is fog. Neked mázlid is volt, a szörnyek általában nem kímélik az Athéné-kölyköket – rándult meg az arca, miközben kibújt a pulóveréből. – Miért nem jöttél, ha mindig is tudtad?

- Sosem hallottam erről a helyről, amíg nem találkoztam Groverrel.

Annabeth kellemes társaságnak bizonyult, mert amellett, hogy ő maga folyamatosan tett-vett, rám is szakított időt. Ismerkedtünk, és azt láttam rajta, hogy komolyan ismerkedni akar, és nem a várt „a névleges testvérem vagy, ismernem kell téged” indíttatás hajtotta. Viccelődött, és néha eleresztett pár ógörög káromkodást – amiket legnagyobb meglepetésemre értettem, mintha angolul mondta volna -, de egyébként nagyszerűen múlattuk az időt vacsoráig.

Az egyik kisebb dombon állt az étkezde, félúton az eperföldek, az aréna és a házak között, néhány fa közt. Háromlépcsős, masszív faépítmény volt, ablakok nélkül, hangulatos, amolyan tipikus tábori épület. Körbe a széles, korlát által határolt verandán is fapadok álltak, amolyan napközben elfoglalható terület, bár senkit nem láttam erre lézengeni nap közben.

Odabent nagyjából kismillió faasztal állt, és az étkezde felé özönlő félvérek mind rutinosan a saját, megszokott helyük felé igyekeztek, és szinte oda se figyelve lépték át a hatalmas repedést a bejárattól pár méterre.

A tömegből azonnal kiszúrtam Grovert, aki boldogan mekegett a mellette ülő Percynek. Én megindultam feléjük, de Annabeth egy határozott szorítással maga mellett tartott, és célirányosan vitt egy bizonyos asztal felé, a bejárattól számított hatodikhoz, közvetlenül a hatalmas, fehér, kőkör mellé. A körben magas tűz csapott a nyitott tető felé.

- Minden félisten a saját asztalához ül, ha megszeged a szabályt, büntetés jár. Gyere, ülj csak le, és ismerkedj meg a többiekkel – intett körbe az asztalnál, ahol már hatan ültek; két lány, és négy fiú. Az egyik srác szemüveges, magas és vézna volt, beesett arcokkal, sötét szemekkel, világos bőrrel. Malcolmként mutatkozott be, és kedvesen érdeklődött a hogylétem felől, mondván hallotta a „vadkan-incidenst”.

- Nekem erről nem beszéltél – rótt meg Annabeth azonnal, majd féltőn vizslató szemeit végigfuttatta rajtam, és elégedetten megnyugodva vette tudomásul, hogy külsérelmi nyomát nem látta az esetnek, így nem is aggódott.

Aztán ott volt még Beth is, akinek göndör tincsei aranyos dzsumbujban álltak szanaszét, félig afroamerikai származású lehetett, mert kifejezetten szép barna árnyalata volt a bőrének. Mellette Briana mosolygott megállás nélkül, aki szőkésbarna tincseit csavargatva pislogott az Apolló csapat felé; aztán Clark, az egyiptomi származású fiú beszélt valami harci fogásról Frednek, a bozontos, vöröses hajú óriásnak. Malcolm másik oldalán Kaden gubbasztott feltűnő csendben. A szorosan mellettünk lévő asztal is hozzánk tartozott, de nem volt alkalmam odamenni, és megtudni ki kicsoda.

Mielőtt igazán nekikezdhettünk volna az étkezésnek, éppen azután, hogy megtelt az étkező, mindenki felállt, és odasereglett a hatalmas tűzhöz a tányérjával együtt. Zavartan követtem Annabeth-t, aki egy tőlem fél fejjel magasabb, velem korú fiúval beszélgetett, aki úgy tűnt egyedül van a saját házából. Sötét bőre volt, mintha már az őseit is a nap barnította volna, mogyoróbarna szemekkel, bozontos hajjal és széles mosollyal. Úgy tűnt régebb óta barátok, és nem akartam megszakítani a kellemes baráti csevejt, de semmit sem értettem.

- Oh, ne haragudj, Aletha – ragadott meg Annabeth, és félkarral átölelt, miközben a másik kezében a tányérjával lavírozott a tömegben. – Egy kis adag ételt mindig felajánlunk az isteneknek. Imádkozz hozzájuk, meg ilyesmi. Szeretik, és jobb kedvük lesz tőle, és ha eleget ajánlasz fel, megkedvelnek – kacsintott rám, majd egy hangos Nico megszólítással az ismeretlen fiú felé fordult.

Bizonytalan léptekkel álltam meg a magasra csapó lángok bölcsője mellett, kezemben az ételemmel; rizs, egy kis hús, meg krumpli. Egy pillanatig csak néztem a tüzet; összeakadt a tekintetem egy vöröses hajú, kedves arcú lánnyal, aki csendesen ült a tűz mellett, és az áldozatokat bemutató félisteneket nézte, arcán szelíd mosollyal. Őt nézve, a lángok mellett állva otthon éreztem magam, biztonságban. A lehető legjobb helyem.

„Egyszer, hadd találkozzam veled… Anya! Kérlek. Cserébe itt van az ételem” – fogalmaztam meg fejben, szorosan lehunyt szemekkel. Fogalmam sem volt, hogyan kell imádkozni egy ókori görög istenhez, nem hogy egy tucathoz, vagy egy kisebb hadseregnyihez. Így mondtam, amit jónak láttam.

Amikor visszaültem az asztalhoz, Annabeth elém tolta a poharam.

- Arra kérted Athénét, hogy egyszer találkozhass vele, jól mondom? – kérdezte szelíden, mint egy naiv, kiszámítható kislánytól a karácsonyi kívánságlista első helyezettjét.

- Igen. Olyan fura, hogy soha nem láttam, azt sem tudom, hogy néz ki. Azt hittem itt jobban érzem magam, hogy majd itt se találkoztak velük az emberek, de nem jobb – húztam el a szám szomorúan, belegondolva a mélyen belül fájó igazságba.

- Először mind ezt kértük. De hidd el, idővel megszokod. És ez hozzá a legközelebbi hely, ahol lehetsz. – Annabeth megsimogatta a vállam, majd az újratöltődött poharát magasra emelve szót kért az asztaltársaságtól. – Alethára. Az istenek hoztak a Táborba!

     - Az istenek hoztak! – ismételték a többiek, és felém emelve a poharukat nagyot kortyoltak. Fülig vörösödve, bárgyúan nevetve követtem a példájukat, majd végignéztem a testvéreimen, és a soha boldogabban érzés mámorában lubickolva elkezdtem a vacsorám.