Harmadik fejezet

SZIASZTOK,

Köszönjük a kommenteket, és feliratkozókat. Kellemes olvasást!

Lili&Fruzsi

HARMADIK FEJEZET

Az érkezésemet követő napokban belevetettem magam a felzárkózásba. Reggelente, még reggeli előtt gyorsan futottam pár kört, lent az arénában néhány Árész félvér társaságában, hogy felébredjek, majd részt vettem az összes lehetséges órán. A szabadidejében Percy kardleckéket adott, és elmentem Aktaión óráira is; három nap alatt többször másztam meg a lávafalat, mint bárki más a Táborban. De a nyilazás alapjait is elsajátítottam, eljutottam arra a szintre, hogy megüljek egy pegazust, és az ne dobjon le a hátáról. Elkezdtem a tőrforgatást is, és benéztem ugyan a kovácsokhoz is, de a benti döglesztő hőség miatt a küszöböt sem léptem át.

Mindenki szívesen segített felzárkózni a többiekhez a korosztályomból. Aktaión vívásban, kardozásban és tőrforgatásban állt rendelkezésemre, Annabeth a mitológia kevésbé ismert részeit, és újkori történéseibe avatott be esténként, vacsora után, Percy bármikor kiállt ellenem egy szál karddal, pajzs nélkül – soha nem tettem benne kárt -, Kheirón a nyilazásban, ügyességi feladatokban próbált jó tanácsokkal ellátni, és ha az ideje engedte, a gyógyítás mesterségébe is szívesen elkalauzolt. Növényeket mutatott, amiket segítségül hívhatok, elmondta, melyik mérgező és melyik nem, és trükköket mutatott vészhelyzet esetére. Alapvető dolgokat, amik hasznomra válhatnak.

Esténként, miután a legtöbben lefeküdtek, vagy esti foglalkozást találtak maguknak, Annebeth és én néhányszor kiültünk az Athéné ház nappalijába, vagy az étkező tornácára. Egyszerű nővérekként beszélgettünk, mintha teljesen normális életet éltünk volna. Percy és Annabeth kapcsolatát veséztük ki, egészen az első küldetésüktől kezdve, miközben Anna egész végig afelől aggodalmaskodott, hogy mennyire sikerül felvennem a Tábor ritmusát, beilleszkednem a héroszok közé. A többi féltestvéremet is megkedveltem, egész jól kijöttem velük, de Annában valahogy rátaláltam arra a testvérre, aki mindig hiányzott az életemből. Aki terelgetett volna, és kijárta volna előttem az utat a suliban, vagy a szülőknél, aki úttörőként ment volna előttem, kezében lámpával, hogy mutassa nekem az utat. De végül is jobb később, mint soha.

- Hasadra süt a nap! – veregette meg a vállam egy hideg kéz, mire morcosan húztam magamra a takarómat, és fúrtam a fejem a párnámba. Ugyan szerettem volna beérni a többieket erőnlétben és ügyességben is, a napokban túlhajszoltam magam, és kezdtem megérezni a fáradtságot, amire figyelmeztettek, hogy előbb vagy utóbb, de utolér.

- Ne lustálkodj sokáig, még páncélt és sisakot kell neked szereznünk – szólt rám Annabeth, majd Beth vékony, barna ujjai lerántották rólam a takarót. Ő is akkor kelhetett ki az ágyból, fekete tincsei szanaszét meredeztek rendezetlen kontyából kilógva, miközben álmos, de felettébb kárörvendő vigyorral markolta fel a takaróm.

- Nyomás ki az ágyból, nyerni akarok! – vigyorgott. Leugrott az ágy széléről, ahová felmászott, majd eltűnt.

- Mi? – nyögtem erőtlenül.

- A verseny miatt van így felpörögve – magyarázta Annabeth.

- Milyen verseny miatt? – értetlenkedtem, és megpróbáltam ülésbe tornázni magam.

- Hát nem mondták? Az istenekre, ezek az ütődöttek lassan még felöltözni is elfelejtenek, ha valami vetélkedő közeleg – háborgott, én pedig ahelyett, hogy szóvá tettem volna, hogy ő is beszámolhatott volna a közelgő eseményekről, inkább türelmesen vártam, hogy végre kiderüljön miről is van szó.

- Havonta megrendezik a „kapd el a zászlót” – kezdte, nekem pedig bevillant, hogy hallottam már erről beszélni a többieket –, ami egy stratégiai játék. A győztes háborúk istennőjének gyermekeiként legtöbbször a győztes oldalhoz tartozunk, de mindenkinek vannak gyengébb pillanatai.

A felkiáltás után mindenki elhallgatott. Percekkel később tudtam meg, hogy a – számukra – megszokott két csapat egymás ellen típusú játék helyett ezúttal istenenként játszunk, és mindenkinek egyetlen zászlót kell keresnie, és elvinni azt Kheirónhoz.

Fél órán belül mindenki menetre készen állt, felöltözve, bemelegítve, páncélban, karddal az oldalukon, vagy tőrrel a kezükben, kivéve engem. A kardom ugyan az oldalamon lógott, de páncélzat híján csak toporogtam egy helyben.

Amikor az erdő előtt állva Kheirón magyarázatát és a szabályokat hallgattam, egyszer csak Malcolm pattant mellém, és zörögve-csörögve rám erőszakolta a páncélomat. Alig egy perccel később mindenki az erdőbe vetette magát.

Alig három perc alatt vesztettem minden testvéremet szem elől, és percekkel később már mindenki más is eltűnt a látóhatáromról.

- Basszus. Hát ezt nem így képzeltem – motyogtam magam elé szusszanva egyet egy nagyobbacska sziklánál, majd visszafelé kezdtem el bolyongani. Azzal a fordított logikával indultam neki, amikkel a diák a tanárokhoz viszonyul, és bíztam abban, hogy valahová az erdő szélére helyezték a zászlót, mondván, hogy úgyis beljebb keresi mindenki.

Ógörögül káromkodva botladoztam kiálló gyökerek és letört gallyak közt, végig arra készültem, hogy amint meglátok egy Athéné-kölyköt mellészegődöm, és el se engedem a játék végéig. Közben Malcolm határozott utasítása visszhangzott a fejemben: Szerezd meg a zászlót, és fuss!

Recsegés, ropogás; valaki az erdő mélye felöl közeledett, méghozzá sietve és szuszogva. Egy bokor mellé húzódva, meggörnyedve figyeltem az egyelőre lélektelen erdőt, és fejben gyorsan megpróbáltam végiggondolni, mennyi ideig tébláboltam egyedül. Minimum egy órára tippeltem, de valójában gőzöm sem volt.

Egy magas, szikár, izmos alak jelent meg két fa között, és a kardjával csapott le egy ágat, hogy zavartalanul rohanhasson tovább. Magassági előnyét kihasználva lazán lehagyhatott volna néhány hosszabb lépéssel, és majdnem sikerült is neki. Ösztönszerűen rohantam utána, és mikor úgy éreztem a futással nem fogom megállítani az idegen, Árész-jelképekkel teletűzdelt srácot, aki a Tábori jelképes zászlót szorongatta a bal kezében.

Fogalmam sincs, milyen ösztön súgta azt, hogy tegyem meg, de hirtelen felindulásból elrugaszkodtam, és lábaimat a csípőjére kulcsolva a hátára ugrottam. Megingott ugyan egy pillanatra, de nem lassított.

 - Mégis mi a jó büdös Tartaroszt művelsz, szállj le a hátamról, gamóto! – üvöltötte, de rendíthetetlenül rohant előre, mintha a súlyom – fegyverestül, páncélostul – meg se kottyant volna neki.

Megpróbált lerázni, de átkaroltam, és kapaszkodás közben próbáltam kitépni a kezéből a zászlót, de esélyem sem volt.

- Szállj már le, te mikro tsimpoúri! – folytatta az óbégatást, miközben újra és újra kitépte a kezemből a textilt.

- Gyerünk Tia, ne hagyd magad, tépd ki a kezé… theoí! – sipította valaki a háttérben, miközben dulakodás hangjai ütötték meg a fülöm. Fém csattant fémhez, vas ütődött páncélhoz, gallyak törtek és azt hiszem jó pár csont is, legalábbis az ordítások ezt mutatták.

- Vedd el a zászlót, Tia!

A másik csapat a lóként használt srácot biztatta, görög káromkodások közepette.

A következő pillanatban kiértünk az erdő elé, Kheirón és Aktaión békésen beszélgetve vártak minket, de az őket fogadó képre nem voltak felkészülve. Nem arra számítottak, hogy egy magas, botladozó srác bukkan fel, nyakában egy makacsul követelőző lánnyal, akik alapvetően épkézláb, talpraesett emberek voltak.

A srác hangosan, ógörögül káromkodott, olyan folyékonyan, ahogy az akkori emberek is megirigyelték volna; én pedig minden áron a zászlót akartam kicsavarni a kezéből, de úgy szorította, mintha vasból lett volna a marka.

Nem kellett sok, és az utánunk rohanó csapat is kirobbant a térre, ahol kavicsok csikorogtak a lábak alatt, por szállt fel a levegőbe, kisebb felhővé állva össze.

- Elég legyen! – ordította el magát Aktaión mély, tiszteletet parancsoló hangján, majd kettőt tapsolt, és mindenki abbahagyta, amit csinált. A fiú is megtorpant, és pillanatnyi bambaságát kihasználva igyekeztem kivenni a zászlót a kezéből, de ő megmarkolta, és a lendület miatt eldőltünk, mint egy darab fa. A kavicsos, poros föld felsértette a bőrömet a járomcsontomon, a kezemen, és miután a srác is rám zuhant, mindenem fájt, és a vereség tűnt a legkisebb gondomnak. Minden csontom sajgott.

Kheirón hozzánk galoppozott, békés, nagypapás mosollyal az arcán csóválta a fejét.

- Mégis mi a francot képzelsz, a zászló az enyém volt, te pedig elrontottad az egészet.

- Ha azt mondom elég, akkor elég, srácok! – parancsolt ránk Aktaión, mikor válaszra nyitottam a szám. Sajgó tagokkal tápászkodtam fel, és mire felálltam, már Annabeth és Malcolm is az oldalamon állt.

- Miért nem vagyok meglepve, hogy Athéné kölyök vagy? – jegyezte meg halk, ironikus hangon a fiú, aki törökülésben gubbasztva markolgatta a zászlót, amit nehezen megszerzett, s amit egy egyszerű csellel próbáltam elvenni tőle. – Csak nektek lehet ilyen defektes logikátok…

- Sebastian, pofa be – csattant fel Annabeth, kék szemei szinte szikrákat szórtak.

- Azt hiszem legjobb lesz, ha a béke érdekében ezúttal két nyertest hirdetünk. Az Athéné és Árész csapat zászlaja lesz kint a következő havi játékban, övék az első zuhany joga egy hétig! – hirdette ki az eredményt Kheirón. Gyér taps hangzott föl, egyik tábor sem volt elégedett. Az Athéné és Árész ház nem örült, amiért győzelmén osztozkodnia kellett, ráadásul pont a háború két ellentétes személyiségű istenének gyermekei jártak így. A többieknek pedig egyszerűen nem tetszett, hogy nem ők nyertek. Aphrodité lányai mondjuk jól elvoltak a tükreikkel.

- Holtverseny?!

- Árész és Athéné ki lesznek ám akadva!

- Csak Clarisse meg ne tudja…

- Sebastian őrjöngeni fog két hétig.

A hátunk mögötti táborozó sokaság, néhány ismerősöm halk morajlása elég nagy visszhangot csapott, többen kifogásolták a helyzetem. Az Árész ellenes csapatok vállon veregettek, ám a háború istenének gyermekei, és barátaik lesajnáló pillantások kereszttüzében ígértek fájdalmas halált a gondolataikon át. Ki se kellett nyitniuk a szájukat.

- Szép volt, hugi – veregette meg a vállam Malcolm, aki a sisakja alatt verejtékben úszott.

Ahogy a kabin felé igyekeztünk, hirtelen egy gúnyolódó hang ütötte meg a fülem.

- Na, mi van, bagolyköpet, nem találtál olyat, akinek a hátára felkapaszkodhattál volna?

A Sebastiannak nevezett fiú szúrós pillantást vetette rám, mikor elügetett mellettünk, és berobogott az Árész bungalóba, közvetlenül a miénk mellettibe.

- Bagolyköpet – forgatta a szemét Annabeth. – Ettől humorosabb nem is lehetne. Hé, Hínáragyú! – kiáltott oda Percynek, majd engem ott hagyva odaszaladt barátjához. Mosolyogva ráztam a fejem, majd sóhajtva beléptem a kabinba, és a nagy páncélomat egyszerű védőfelszerelésre cserélve lementem az arénába gyakorolni.

- Velem is kiállnál? – kérdezte szerény tesze-toszasággal egy fiú, mikor szétkaszaboltam egy élettelen bábút. Az aréna másik végében fekvő hatalmas, fekete pokolkutya felnézett a bronzszobor rágicsálásából, mikor új hangot hallott, majd ahogy észrevette, hogy nem idegen közeledett, folytatta a semmittevést. – Rég gyakoroltam.

A srác egy, maximum két évvel lehetett idősebb tőlem, nyurga, vékony fiú volt, rövid, sötét hajjal. Még egy ember befért volna közé, és a páncélja közé.

- Na, gyere – fordultam felé, felemelve a kardom. Fém csattant fémhez, csizma csúszott a poros, kavicsos talajon, lihegtünk, fel-felordítottunk. Próbáltam alkalmazni a trükköket, amiket Percy eddig a fejembe vert, de nagyjából egy szinten állhattam a fiúval, vagy nem volt formában, ugyanis mindegyiket kivédte, de újakat nem láttam tőle.

- Ügyes – lihegtem, mikor a fiú végül kicsavarta a kardot a kezemből, és a sajátját a nyakamhoz szegezte úgy, hogy véletlenül se sértsen fel vele. Felszegett fejjel meredtem rá. Halvány, szerényen büszke mosoly futott át az arcán, majd leengedve a kezeit, visszaadta a fegyverem.

- Nick vagyok – mutatkozott be.

- Aletha… Tia – ráztam vele kezet, majd folytattuk az edzést.

Az elkövetkező két hetet végiggyakoroltam, igyekeztem még inkább fejlődni. Nick egyre többször társult hozzám az edzéseim alkalmával, egyre jobban összebarátkoztunk. Sokszor már a fáradtságtól csak nevetni tudtunk, és kacagva rogytunk össze a pálya szélén, máskor egész komolyan összeverekedtünk, egy-egy sérülés is befigyelt. Karcolás a nyakon vagy arcon, karon vagy esetleg egy-két bokaficam.

A tábor harmadik hete vége felé, egyik este, miután bemutattuk az isteneknek az áldozatunkat, fura fény villant a bejáratnál, mire teljes csend telepedett az ebédlőre. Kint a nap már lemenőben volt, de az ajtónál villanó fény beragyogta a tábort.

Egy karcsú, magas női alak lépett ki a fényárból, hosszú, göndör haját egy fehér selyemsállal tartotta távol az arcától. Göndör fürtjei angyali keretet adtak keskeny, tekintélyt parancsoló, gyönyörű arcának, barna szemeiből áradt az intelligencia. Fehér tógában és saruban volt, karjára aranyszínű karperecek csavarodtak.

Annabeth a karomhoz kapott, miközben le nem vette a tekintetét a besétáló asszonyról.

Hirtelen mindenki felpattant, és fél térdre ereszkedve adta meg a tiszteletet az istennőnek, míg az az asztalok közötti keskeny ösvényen a főasztalhoz sétált Mr. D-hez, Kheirónhoz, és a szintén félve fejet hajtó Aktaiónhoz.

Kíváncsian pislogtam fel a nőre, aki tekintélyt, magabiztosságot árasztott, mintha minden lépésével megszentelné a tábort.

- Athéné! – köszöntötte Kheirón, és Mr. D is legyintett felé egyet, amolyan jó, hogy itt vagy, de mikor mész már stílusban. Az én szívem nagyot dobbant, a gyomrom összerándult, és izgatottan izegve-mozogva leskelődtem. – Minek köszönhetjük a látogatását?

- A történelemben – kezdte feleletét emelt hangon -, az istenek oly sokszor kérték már a héroszok segítségét… És ezúttal ismét ezt kell tennünk. – Szemeit végigfuttatta a csarnokon, tekintete egy pillanatig elidőzött az asztalunknál, arcán büszke mosoly csillant.

Alig hallottam szavait a saját vérem dübörgésétől, izgága gyerek módjára fel akartam pattanni, és kérdéseimmel körülzsongva az anyámat megtudni mindent, amit lehet, amíg újra el nem tűnik. A gondolataim félelmetes sebességgel cikáztak a fejemben, de egy közülük éket vert közéjük. Mi van, ha most látom életemben először és utoljára? Ha egy szót sem beszélhetek vele?

- Üljetek le – intett le minket Dionüszosz, és mi le is ültünk, de egyikünk sem mert az ételéhez érni. Bár az Árész bungaló feltűnően lazán kezelte a helyzetet, és szinte éreztem magamon többek égetően gunyoros pillantását; köztük Sebastianét.

- Az Olümposz veszélybe került, kedves héroszok! Hesztia eltűnt, és a segítségeteket kérjük, hogy az Olümposz újra a régi fényében ragyoghasson, és mi, istenek is hazatérhessünk.

A teremben megfagyott a levegő, és mindenki némán, döbbenten meredt az istennőre.

- Egy istennő nem tűnhet csak úgy el! – tárta szét a karját Dionüszosz, és mintha hirtelen érdekelni kezdte volna az eset. Feszülten pattant fel a helyéről, és féltestvérére aggasztott tekintetében nem láttam mást, csak végtelen döbbenetet és aggodalmat.

- Valószínűleg elrabolták, ami hadüzenetet jelenthet az Olümposznak… Noha többen feltételezik, hogy Árész tette.

- Ez lehetetlen! – csattant fel egy zömök, hosszú, barna hajú lány, indulatosan ordibálva. – Az Olümposz ugyanúgy Árész otthona, mint a többi istené!

- Üljön le, Miss La Rue – szólt rá Aktaión szúrós, sosem látott szigorral az arcán.

- Nem! Az apánknak ehhez semmi köze, így ő is elvesztette az otthonát! – folytatta a lány, mire többen hőbörögni kezdtek. Az Árész-kölykök az apjuk védelme miatt, a többiek közül pedig többen mellette, többen ellene szóltak, de Athéné egyetlen mozdulattal teremtett rendet a félistenek közt.

- Nem szándékozom sem cáfolni, sem alátámasztani az állítást, miszerint Árész ilyesmire vetemedett volna. De három félvérnek mihamarabb útra kell indulnia, és megtalálnia Hesztiát. A szenthegyet folyamatosan őrizzük, de az istenek nélkül kiszolgáltatott, és könnyen támadható célpont.

- Van ötlet, hogy hová vihették Hesztiát? – kérdezte Dionüszosz.

- Sajnos egyelőre fogalmunk sincs.

- Apám azt mondta, mostanában nagy a szörnyek mozgolódása a nyugati part mentén, Kalifornia körül.

- Akkor azt hiszem, legjobb lesz, ha Percy jár utána a dolgoknak. – Annabeth megugrott ültében, mire Athéné tekintete felénk villant, és alig bírta elfojtani mosolyát.

Percy Annebeth-re pillantott, majd megpaskolta Grover vállát. Úgy néztek össze, mint egy régi csapat, és ahogy meg tudtam korábban, már nem ez volt az első közös küldetésük, amiben egy csapatként kellett dolgozniuk. Együtt nőttek fel, ez nem is csoda. Bár nem örültek, és némi félelem is vegyült a tekintetükbe, mégis izgalmat láttam rajtuk.

- Percy Jackson! – szólt Athéné mennydörgő hangja. – Van egy sejtésem, hogy a lányomat akarod majd magaddal hurcolni. És bár még mindig nem támogatom, kénytelen vagyok arra kérni, hogy látogasd meg az Orákulumot megtestesítő lányt, és kérj tőle jóslatot az utadra.

Percy fejet hajtott, majd csendben elhagyta a termet. Kongó ürességet hagyott maga után, amit ismét La Rue tört meg.

- Megkérdezhetem, miért Árészt vádolják ilyesmivel? Ennek semmi értelme!

- Habár szemtelenséged sérti azokat az isteneket, akik valóban az apádra gyanakszanak ebben az ügyben, Clarisse, de természetesen megérdemlitek a választ – szólalt fel Athéné, megelőzve a felháborodott Aktaiónt, aki saját története ismeretében elővigyázatosan viselkedett a halhatatlanokkal. – Mint tudjátok, Hesztia szüzességet fogadott, és a mítoszokból ismeretes, hogy Árész sosem vetette meg a testiségeket. Sem semmit, ami ezzel kapcsolatban szóba került.

Az ezt követő felháborodás végképp elvágta az esélyeinket egy egyszerű vacsorához.

- Aletha.

Pontosan tudtam, kihez tartozott a hang. Athéné gyöngéd, megnyugtató mosollyal, összekulcsolt kezekkel állt a fa tövénél, amelyiken ültem. Hevesen dobogó szívvel, a gyomromban táncoló pillangókkal másztam le a helyemről, és kissé remegő térdekkel álltam meg előtte. Ösztönösen, bár kissé rezignáltam hajtottam fejet, majd térdet előtte.

Másoknak nem kell istenként tisztelniük a saját anyjukat. Térdelniük, valahányszor találkoznak.

- Állj fel, kislányom. – Az utolsó szónál remegő ajkakkal mosolyodtam el, majd felálltam, és gyermeki rajongással a szememben néztem fel rá. Az arccsontja hangsúlyos volt, arca befelé ívelt, annyira karcsú volt. Barnás színei igazán görögös megjelenést kölcsönöztek neki.

- Annyira örülök, hogy végre találkozhatok veled! – suttogtam.

- Tudom, kislányom. Hallottalak első nap, második nap, és minden egyes nap az életed során, mikor rám gondoltál. – Vékony, hosszú ujjaival megfogta, majd szelíden hátradobta a hajam. – De az volt a legjobb, ha nem léptem veled kapcsolatba. Viszont most itt vagyok, és beszélnem kell veled.

Amíg elsétáltunk az ebédlőig, hogy leülhessünk, apáról meséltem neki. Elmondtam neki, hogy mennyire élvezte az életét egyedül, és mennyire sajnálta világ életében, hogy nem maradhatott vele. Nosztalgikus arcát látva neki is hiányoztak az együtt töltött hetek és hónapok, mégsem szólt egy szót sem.

- Aletha, nem mindenki kap kardot, vagy bármilyen mennyei eredetű fegyvert az isteni vérvonaláról. Nem véletlenül küldtem kardot, amikor szükséged volt rá. – Kutakodóan fürkészte az arcom, ahogy a sörpadoknál ülve belekezdett a mondandójába. – Azért akartalak távol tartani mindettől – mutatott körbe -, mert nem egyszerű félisten vagy, Aletha. Rólad szól a jóslat, ami rettegésben tartott az elmúlt években.

- Mi az, hogy nem rólad szól? – ütötte meg a fülünket Kheirón meglepett hangja. Nem messze tőlünk, a Nagyház előtti füves területen állt, előtte Percy és Annabeth. Athéné persze odafordult, mióta betette a lábát a táborba, igyekezett mindannyiunkra figyelni.

- A jóslat szerint egy Árész-gyerek vezeti a küldetést.